Igaz a mondás, miszerint az idő, ha a gyerek iskolába megy, rohamosan felgyorsul: téli szünetek, tavaszi szünetek, nyári szünetek, évnyitók és évzárók határolják körül maradék kis magánéletünket, és míg az óvodai évek alatt azon görcsöltem, nehogy megint elfelejtsem a gyümölcsnapot, most azon aggódom, bejut-e a gyerek a kiszemelt középiskolába.

Iszonyú gyorsan eltelt felhőtlennek éppen nem mondható 8 évünk az általános iskolában. Lehet, hogy igazat kell adnom a mondásnak, miszerint kőműves háza, fodrász haja, pedagógus gyereke...

Tény, hogy volt olyan időszak, mikor konkrétan bujkáltam nagyfiam tanítónénije elől, ami azért volt rendkívül nehéz, mert a szomszédunk. De egy idő után már annyira rossz volt hallgatni, hogy a gyerekem: már megint nem figyel órán, beszélget, járkál (!), a ceruzáját eszi, az ebédjét a menzán viszont nem eszi és hogy a tananyagból semmit nem jegyzett meg, csak a legkisebb betűkkel szedett részt, amit senki el sem olvasott... Mindezek ellenére az alsós tanítónénink valami oknál fogva hitt bennünk (mármint a gyerekben) és ki tudta hozni belőle a legjobbat! A felső meg eltelt valahogy... (Erről is kellene írnom egyszer, az iskolai tapasztalatainkról. De ha nekikezdek, annak vége sem lesz.)

Sokan szidják a német rendszert vagy megütköznek rajta, szerintem viszont sok szempontból sokkal jobb. Ott ugyanis az általános iskola csak 4 évig tart, a négy év elteltével már dönteni kell, milyen irányba menjen a gyerek. Ellenzői szerint ez azért nem jó, mert mit lehet még tudni egy 10 évesnél, hogy mit akar az élettől? És egy 14 évesnél??? Komolyan mondom, ebben az életkorban ennek megtárgyalására a legalkalmatlanabbak!!! Semmi nem érdekli őket, legfőképpen nem a tanulás! Többet mondok: hatodiktól felfelé aki tanul, az a többiek szemében egyenesen nem normális. Negyedikben még volt egy okos, értelmes gyerekünk, akivel lehetett beszélni, most, 14 évesen már annyira nagyfiú(nak érzi magát), hogy szinte lehetetlen hatni rá.

Ismered a mondást, miszerint az ember 2 évig próbálja rávenni a gyerekét arra hogy szólaljon már meg és induljon el végre, majd 20 évig könyörög neki, hogy üljön már le és fogja be a száját...

Be kell vallanom, hogy az iskolákat tekintve van bennem némi előítélet. (Férjem szerint nevezhetjük sznobizmusnak, ami azért túlzás, mert ez egyáltalán nem jellemző rám: más téren.) Arról van szó, hogy szeretném, ha gyerekeim gimnáziumba és onnan felsőoktatásba mennének, de be kell látnom, rengeteg más út van, ami nem ilyen sétamenet. De én csak a saját példámból tudok kiindulni és saját tapasztalataimból és azt gondolom, nagyon sokat kaptam attól, hogy ELTÉ-s voltam, meghatározta a további életemet, jó értelemben persze és hát nyilván a gyerekeimnél is ezt szeretném.

Azt is tudom, hogy jó társaságba kerülve jó dolgok jönnek ki az emberből, de ez fordítva is igaz. Nekem nagy dolog volt annak idején, hogy bekerültem a helyi gimnáziumba. Nagyon sok jó hatás ért, remek osztályfőnököm volt, szívesen gondolok vissza azokra az évekre (még akkor is, ha most ugyanaz az iskola néhány rosszindulatú ember áskálódása miatt az ellenségének tekint).

Egyszóval: mi legyen a gyerekből? Ki döntse el? Ismerjük annyira a gyerekünket, hogy dönthessünk helyette? Dönthetünk helyette?

Szerintem igen. Kell valamiféle instancia, ha benne nincs, hát bennünk, szülőkben, ami löki valami jó felé a gyereket. Aztán csak bíznunk kell, hogy majd az idő igazol minket.

Ma azzal az elhatározással ébredtem, hogy ez a nap is csak olyan, mint a többi, semmit nem jelent egy dátum, de nem tudom meggyőzni magam. Ma lettem 40 éves.

A Bak jegyű emberekről azt olvastam valahol, hogy koravének, de egy idő után nem öregszenek. Az állítás első felét már megéltem, tudom jól, mit jelent. De mégis, mikor fog életbe lépni végre az állítás második fele?!
Pár napja egy kedves (férfi-) ismerősömnek panaszkodtam arról, mennyire megvisel az öregedés gondolata, mire ő kifakadt: "mit akarsz, gyönyörű vagy!". Az illető 73 éves. Lehet, hogy neki már mindenki gyönyörű.

A családi legendárium része a történet, anyukám meséli el minden egyes szülinapomon, hogy farfekvéssel jöttem a világra, a szülészorvos szerint csak azért, hogy az arcomat megkíméljem. Még azt is hozzátette, hogy nyilván egész életemben törekedni fogok arra, hogy vigyázzak rá.

Nos, tény az, hogy amikor 30 éves lettem két dolgot elhatároztam: 1. a legjobb krémeket fogom használni (a lehetőségeimhez képest), 2. elmegyek mammográfiára.
Mindkettőt beváltottam, bár a másodiknak semmi értelme nem volt, szó szerint úgy fogadtak a rendelőben: maga meg mit keres itt ennyi évesen? (Megjegyzem, akkor az összes női magazin attól volt hangos, hogy 30 fölött rendszeres mammográfiai szűrés javasolt.)

Vichy-vel kezdtem. Annál alább soha nem adtam. És hát valóban: ez lett a gyengém (az egyik.) Nekem eladhatóak a legújabb, forradalminak ígért ránctalanító készítmények, eszközök. Most olyan krémet használok, aminek az áll a leírásában, hogy megtanítja úgy működni a sejteket, ahogy egykor működtek, tehát sejt szintjén fejtik ki jótékony hatásukat az öregedéssel szemben. Nekem ezt simán el lehet adni. És: jobban érzem magam tőle. A zöld teára csak azért szoktam rá, mert állítólag lassítja az öregedést. Bár most már annyira szenvedélyemmé vált, hogy nem tudok elképzelni egy napot legalább egy csésze nélkül, de a szenvedély nem az íze miatt indult. Tisztán csak számításból.

Manapság már nem megyek bele a zsákutcába, hogy feldobom a labdát, a "miért, mit gondolsz hány éves vagyok?" szokásos kérdésével. Csak kétszer tettem meg ezidáig, 32 éves koromban. Az első "tesztalany" gondolkodás nélkül rávágta: 32. A második azt válaszolta: úgy 38. Vicces, de az első válasz sokkal érzékenyebben érintett. A másodikat el tudtam hessegetni magamtól azzal, hogy ez az ember vak. Ekkorát tévedni! Na de a pontos saccolás: az milyen döbbenet volt.

Szerettem harmincas lenni. A legjobb évek, tényleg. Legalábbis az első fele. Aztán a harminchatodiknál arra gondoltam, tessék, most már közelebb vagyok a negyvenhez, mint a harminchoz. Erre mondta egy kedves ismerősöm akkor: ugyan, fogalmazz inkább úgy, hogy közelebb vagy a harminchoz, mint az ötvenhez!
Akkor most mit mondjak?!
 

Gyermekeimnek mindenre van magyarázata. Bár nemrégiben arra panaszkodtam, hogy a fiúk nem kommunikálnak úgy, ahogyan én azt szeretném (kispasik_2), néha rendkívül jól vág az eszük és persze a nyelvük. Kisebbik fiam különösen jól kommunikál, ha "igazságtalanság" éri. Már 5-6 éves korában megfigyeltem, milyen érzéke van a szavakkal való játékhoz, a szavak kiforgatásához. (Csak egy példa: kb. hat éves lehetett, kipakolt az étkezőasztalra egy társasjátékot, és elkezdett egyedül társasozni. Kérdezem tőle: Pisti, kivel játszol? Erre ő: Az ellen-velemmel. - Azaz, ő maga volt saját ellenfele. Magyar szakosként és nyelvtanárként is mondom, ez a legjobb szójáték, amit valaha hallottam. Még magyarul tanuló, német anyanyelvű ismerősöm "mellbimbóleves" elszólását is túlszárnyalja. Az illető persze a kelbimbólevesre gondolt... )

Szóval néha jó kis dialógusok futnak le közöttünk és bár a beszélgetés tárgya miatt néha robbanni tudnék, a mód, ahogyan a gyerek ennek élét veszi, belül megmosolyogtat. Mint ma is:

Kérem Pistit, hogy pakoljuk el az immár megbecsülhetetlen számú szanaszét heverő Lego-t a szőnyegről. Ragaszkodnék a heti egy alapos porszívózáshoz, amit Pisti felépített mini-városa a szoba közepén immár második hete módszeresen megakadályoz:

Én: - Pisti, ez a szoba katasztrofális. Pakoljunk el!
Ő: - Nem lehet, világvégét játszom!
Én: - Jó, de a szobában már mindenhol vastag por ül.
Ő: - Nem anya, ott én ülök mindenhol.

Hát így. Később újra próbálkozom. A végén (majdnem) mindig a porszívó nyer, még ha szabad szemmel alig látható Lego alkatrészek (kedvencem a sebváltó: mintás szőnyegen szinte felismerhetetlen) áldozatul is esnek a művelet során.

Néha elsiratom magamban csendesen azokat az időket, amikor esténként, lefekvés előtt mesét olvastunk a fiúkkal. Erre hangulattól és napi eseményektől függetlenül mindig kaphatóak voltak! Egyik közös kedvencünk kétség kívül a Rumcájsz-történetek voltak, először csak a Rumcájsz könyv, később jött a képbe Manka (külön kötet). Onnantól kezdve számomra a betyár történetei, mondanom sem kell, felértek egy szociológiai mikrotanulmánnyal (keresd a nőt!) Állítom, hogy a könyv némely mondatából többet lehet tanulni, mint pár év házasságból.

Egyik kedvencem, mikor Rumcájsz börtönbe kerül és Manka ki akarja őt szabadítani, méghozzá úgy, hogy elkezdi feszegetni a rácsot. Ekkor azt mondja neki Rumcájsz (nem szó szerint idézem, de majdnem): Manka, ha a nő olyasvalamit csinál, ami a férfi dolga, akkor a férfi elveszíti az erejét. Lépj hátra, és csak mosolyogj rám.

Ehhez nincs mit hozzátenni.

Mindenki harmonikus családi életre vágyik. De mit jelent a harmónia? Vezető női magazinban felfigyelek egy olvasói levélre reflektáló szexológus tanácsára, mely szerint a kudarcokkal tarkított szexuális élet megoldásához a harmónia megteremtésén (vagy újra-teremtésén) kellene dolgoznia a bajba jutott házaspárnak.

Vagy: egy internetes portálon férfiak válaszát olvasom arra a (persze, nők által felvetett) kérdésre, hogy mit tartanak fontosnak (netán szépnek?) egy nőben. Előkelő helyen szerepel "a nő legyen harmóniában önmagával és a környezetével" című idealista, de rendkívül jól csengő reflekta.
Számomra már az idézett mondat első fele is elég nagy kihívást jelent, a környezetért pedig már egyáltalán fel sem merném vállalni a felelősséget.

A harmóniáról nekem valami miatt mindig a zene jut eszembe. (Mondhatná most erre az anyukám, hogy mégsem volt hiábavaló az a nyolc év zeneiskola...) Egyedül a klasszikus zenében tudom átérezni a harmónia megvalósulását, mondjuk egy Vivaldi Négy évszak (kedvencem a Tél, de csak a zenében!) vagy egy Mozart D-moll fantázia hallatán. Mert itt megtörténik az a csoda, hogy egymástól teljesen távol eső hangok, különböző ritmusok, egyszerre megszólaltatva állnak össze egységes egésszé, egymásból építkezve, egymást kiegészítve születik szinte a semmiből egy közös történet, melynek van eleje, van közepe, van vége, és garantált a katarzis.

Nem ennek kellene történnie egy családban is?

Mit jelent a családban a harmónia? Kaptunk erre elegendő útravalót, mintát, vagy nekünk kell kikísérleteznünk, melyik hang mivel cseng jól össze és hol lesz disszonancia?
Hogy lehet ennyire különböző ritmusokat, vérmérsékleteket összehangolni és eggyé kovácsolni? És: kell egy karmester? Egy kell? Néha úgy érzem, nálunk pl. mindenki csak karmester akar lenni, senki nem akar lent ülni a zenekari árokban és hagyni, hogy irányítsák.

Másrészről: egyáltalán nem biztos, hogy ami nekem harmóniát jelent, az másnál is ezt a hatást váltja ki. Szeretem szép tárgyakkal, bútorokkal körbevenni magam, de ez vajon a gyerekeim szemében is érték? Kisebbik fiam egyszer, régebben megjegyezte: "nálunk minden bútor olyan régies" . Nagyobbik fiam pedig lelkendezve jött haza egyik haverjától, mert bár zsebkendőnyi a gyerek szobája, de van benne plazmatévé.

Egyetemi csoporttársnőm jut eszembe. A Király utcában, nagypolgári környezetben nevelkedett, értékes festmények és bútorok között, mégis, mikor ottjártamkor megdícsértem a szép porcelánokat és antik bútorokat, ez volt a válasza: "Az én lakásomban csak IKEA lesz!"

"A nő legyen harmóniában önmagával". - A család kivel/mivel legyen harmóniában, mikor néha csak a hangerő segít??? 

Azért a katarzis mindenképpen garantált. Nap mint nap.

Legbiztosabb jele annak, hogy gyermekeid kezdenek felnőni, saját útjaikat járják és nem kíváncsiak rád, a nyári szünidő gyerekek nélkül töltött hosszú heteinek "szülői magánya".

Bár bevallom, jól esik néha egy kis csend és nyugalom, elég szomorú dolog fel s alá járkálni, a nagy üres házban, rossz, hogy nem kell széthagyott holmikat szedegetnem a földről és minden lépésnél a lábam elé nézni, hogy éles lego kockák ne okozzanak 8 napon túl gyógyuló sérüléseket a lábamon.

De talán ilyen össze-vissza, mint most, ezen a héten, még nem dobott minket egymástól a Nagy Szervező: nagyobbik fiam barátjával a Balaton-parton nyaral, azaz nem tudom mit csinál (talán jobb is...), kisebbik fiam Győrben boldogítja húgomat és annak családját, férjem otthon gondtalan agglegény-napokat él (én így képzelem), miközben én a német-francia határhoz közel a Gasthof - Hotel Hirsch egy kis patakra néző szobájában a laptop előtt ülök és skype-on próbálok kapcsolatba lépni a családommal. (A kis patak egészen pontosan nem a hotel előtt, hanem alatta folyik, de ez nem változtat azon a tényen, hogy rajtam kívül órák óta senki nem érhető el a skype-on.)

Muszáj megemlítenem, hogy én ilyenkor sem tudok kibújni az anya-bőrből. Miközben ma nagy sétát tettem a városkában és egy csomó szép dolgot láttam, folyton arra gondoltam, hogy tetszene ez vagy az a fiúknak is, ha itt lehetnének. Biztosan élveznék a látnivalókat és a sétát, de persze tudom, hogy általában nálunk a séta szokott a legnagyobb ellenállásba ütközni, ha közös programról van szó, és ha egészen őszinte akarok lenni magamhoz: egyáltalán nem biztos, hogy jobban élveznék a közös ittlétet, mint azt, ahol most (nélkülünk) vannak. El kellene már tudnunk fogadni a tényt, hogy gyermekeink szégyentelenül jól tudják érezni magukat  szülők nélkül, miközben meg sem érinti őket annak szele, hogy ők meg mennyire tudnak hiányozni nekünk. Nekem furcsa ez a gondtalan felületesség, ami gyerekeimet ezen a téren jellemzi (miközben alapvetően nagyon örülök, hogy nem az én rágódó természetemet örökölték.) Mit értek "gondtalan felületesség" alatt: jó példa  erre kisebbik fiam reakciója, amikor most megtudta, hogy én nem is otthon vagyok, ahol elváltunk egymástól, hanem egy teljesen más országban, holott szó nem volt ilyesmiről, mikor elment (már nem volt otthon, mikor hirtelen jött egy munka és kiutaztam). Az egészben az volt az érdekes, hogy semmilyen reakciója nem volt. A párbeszédünk tegnap (via skype) kb. a következőként zajlott: -Szia szívem, hogy vagy? -Jól, csak nem vettünk jégkását, pedig Bettike (húgom) megígérte. És te? - Képzeld én most Németországban vagyok! - Aha, anya, mondd meg a Bettikének, hogy holnap vegyen nekem jégkását....
Ennyi. Azt, hiszem, nekem ennyi idősen legalábbis kicsit furcsa lett volna egy ilyen helyzet, lehet, hogy nem a jégkásán járt volna továbbra is az eszem, hanem azon, mit is keres az én anyukám egyedül egy tök idegen helyen, de újra és újra rá kell döbbennem, mennyire más problémák foglalkoztatják a mi gyerekeinket, mint minket anno.

Időközben sikerült kapcsolatba lépnem Pisti fiammal és a húgommal. Ketten összesen 7 dl. jégkása elfogyasztását merték, egymástól függetlenül bevallani (értsd: 7dl/Pisti).

Azon szülők körébe tartozom, akik azt vallják, a gyerekeknek szülőre van szüksége és nem egy 20 (30, 40...) évvel idősebb haverra. Ez alatt azt értem, hogy lehetünk akármilyen jó kapcsolatban a gyerekeinkkel, nem a társai vagyunk, hanem elsősorban az anyja / apja, a "nevelői" (tudom, nem túl jó szó, nem találtam jobbat.)

Ebből egy csomó minden adódik, de legfőképpen az, hogy a gyerekednek korlátokat kell állítanod, ha akarod, ha nem (ha akarja, ha nem). Ez néha rendkívül nagy ellenállásba ütközik (a gyerek részéről persze), de sok szülőt is ismerek, akik nem mernek ellentmondani csemetéjüknek, mert: vagy attól félnek, hogy akkor kevésbé fogja szeretni őket, vagy egyszerűen nem merik felvállalni a nyílt konfrontációt.

A bejegyzés címét egyébként nem én találtam ki, egy gyermekpszichológus által írt könyv címe, melyet anyósom (!) vett magának, hogy választ kapjon azokra a marcangoló kérdésekre, melyek rendszeresen letámadják szegényt, ha a fiúk náluk nyaralnak. A dologban az is érdekes, hogy saját gyermekei neveléséhez soha nem volt szüksége könyvre, mindent ösztönösen (jól) csinált, de a fiúk által teremtett helyzetek megoldásához már úgy érezte, külső segítséget is be kell vonnia.

Az eset pedig, ami őt e könyv megvételére sarkallta, a következő volt.
Egyik nyáron a fiúk egy hétig a nagymamáéknál nyaraltak. Valamin nagyon összekülönböztek, emiatt aztán a mamáékkal is sikerült csúnyán összeveszniük, mire nagyobbik fiam, aki akkor 10-11 éves lehetett, bejelentette, hogy akkor ő most világgá megy. (Hidd el: amilyen szabályszerűen jön ki a foguk 3-4 hónapos koruktól, fordulnak meg hat hónaposan, ülnek fel 9 hónaposan, kezdenek el járni 1 évesen stb. ugyanúgy ez is be fog következni valamikor, mintha minden gyerekbe előre be lenne programozva egy mátrix az archetípus tulajdonságaival.) Szóval kis-nagy fiam elindult annak rendje s módja szerint a kerti kiskapu felé, bizonytalan eltökéltséggel. Elhatározása nyomban sziklaszilárddá vált, amint a nagymama (anyósom) megpróbálta őt szép szavakkal visszatartani. Sógornőm, aki éppen tanúja volt az eseményeknek, anyósomat próbálta visszatartani, elmagyarázván, mi ilyenkor a teendő, mígnem elhangzott anyósom részéről a kulcsmondat: "Rendben, menjél, de egy szendvicset hadd csomagoljak, ki tudja, hol ér majd az éjszaka!" (Nem szó szerint így, de a lényeg ez volt.) A gyerek csak a kiskapuig jutott. Ott álldogált egy darabig, majd visszament a házba és úgy tett, mintha mi sem történt volna.

Szóval a korlátok:
Spock doktor egyértelműen leszögezi, hogy csak akkor szólj rá a gyerekedre, ha közvetlen életveszélynek van kitéve. Akkor viszont magyarázat nélkül és ellentmondást nem tűrő hangon. A japán társadalomban is az a szokás, hogy a gyereknek 6 éves koráig szinte semmit nem tiltanak: a gyereknek mindent szabad. Saját magam is tanúja voltam, amint egy 4-5 éves forma fiúcska tette tönkre majdnem egy művész előadását, és senki nem szólt rá. Hát, nem tudom... A történethez az is hozzátartozik, hogy Japánban a legmagasabb a gyermekek és fiatalkorúak körében elkövetett öngyilkosságok aránya (legalábbis pár éve még az volt), mert a gyerekek ezek után nem tudják elviselni azt a nyomást, ami az iskolában rájuk nehezedik. A nagy szabadság után a nagy satu.

A pszichológia a helyes nevelői attitűd meghatározásához hideg-meleg, engedékeny-korlátozó párosításokat állított fel és egyértelműen a meleg-korlátozó párosítást tartja célravezetőnek.

Nálunk most a legnagyobb harc a számítógépezés körüli korlátozás kapcsán folyik: nap mint nap újult erővel csapnak fel az indulatok. Kisebbik fiam egyszer annyira begurult, amiért nem hagytuk korlátlanul gépezni, hogy kis post-it lapocskákra feliratokat készített, melyeket szépen kitűzdelt szobájának ajtajára. Már nem emlékszem mindegyiknek a szövegére (időközben lekerültek), de az egyiken ez állt :"A küszöböt nem lépheted át. Ha átléped: itt nem érvényesek anya és apa törvényei!" Hát így. (Mi most azt mondjuk, hogy egyszerre fél óránál többet nem játszhatnak, és a gépezés befejezése után nem telepedhetnek le rögtön a tévé elé, hanem valami más, képernyőhöz nem köthető elfoglaltságot kell találniuk, de ha vége lesz a Hallmark-on "A férjem védelmében" című sorozatnak, lehet hogy örökre száműzöm a tévét az életünkből.)

Másrészről azt is tudom, néha nem az számít, amit megteszel, hanem az, amit nem teszel meg. Van egy barátnőm, aki jóval kevesebb korlát mellett nevelte (nem mellékesen) leány gyermekeit. Múltkoriban ő mesélte, hogy kisebbik nagylánya könyörgött nekik: tiltsák meg neki a számítógépezést, vagy legalább korlátozzák!
Valamit nem jól csinálunk???

Folytatom a megkezdett gondolatmenetet, melyben minden szemrehányás vagy elmarasztalás nélkül körvonalazom két kamaszfiam igazi "kispasis" tulajdonságait. Mivel VB van, egész este enyém a gép, de ígérem, nem lesz olyan hosszú a bejegyzés.

Versenyszellem

Mindig is úgy képzeltem, hogy két fiam lesz, kis korkülönbséggel. Elképzeltem, ahogy mindenben társai és segítői lesznek egymásnak és mindig tökéletesen megértik egymást. Ez persze többnyire így is van, csak egy dologgal nem számoltam: az örökös versengéssel. Kisebb korukban az anyai és apai figyelemért ment a harc, sok-sok testvéri féltékenységgel fűszerezve, de gyakorlatilag bármiből tudnak (és tudtak) közelharcot rendezni. Ha sétáltunk: ki megy elől. Ha már elől megy: ki megy hátul és egyébként is: ki menjen anya mellett? Ha mostanában biciklizünk: ki megy elől? (Itt nincs más alternatíva, mindkettő első akar lenni.) Ha az egyik beszél: a másik is beszélni akar. És: ki bírja tovább fent Szilveszterkor? Kinek a szobájában aludjon keresztlányunk, Polli, kivel játszik és miért vele? Néha egészen abszurd, értelmetlen dolgokban is versenyeznek. Csak egy példa: Pisti kb. 5 volt, Szabi 7. Szerettek pezsgőtablettás ásványvizet inni, de mivel a 2 dl. sok volt, feleztem a tablettát és két pohárba dobtam be. Pisti megszállottan nézte, ahogy a tabletta olvad és pezseg a pohárban. Nem értettem, mi ebben olyan érdekes, míg fel nem kiáltott: Haha! Az enyém olvadt fel előbb!!!

Kommunikáció

Tudom, ez megint olyan nőies dolog, de nem tudok elmenni szó nélkül mellette. Ha kérdezed őket, az a baj. Ha nem kérdezed, akkor meg az. A nagyobbik fiam régebben azt csinálta, hogy amikor hazajött az iskolából délben, beült hozzám a konyhába és várta, hogy beszélgessünk. Nekem kellett kérdeznem, ő meg válaszolt, aztán spontán is mondott valamit, egészen úgy, ahogyan egy beszélgetésnek ki kell néznie. Ma ugyanez: hazajön, ledobja magát és rám néz, hogy kérdezzem. Veszem a lapot, kérdezem, mire kifakad, hogy őt ne kérdezgessem. De azért ott marad ülve és vár...

Műszaki érzék

Ezt hihetetlenül tudom értékelni. Elcsépelt gondolat, de igaz, hogy gyerekeink olyan világba nőnek bele, annyi inger veszi őket körül, hogy jobban értenek néha a műszaki kütyükhöz, mint mi. (Én.) Be kell vallanom, hogy a fiaim előbb használták a total commandert nálam. Ha elnyomkodom a távirányítókat, ők pillanatok alatt helyrehozzák. Őket kérem meg, hogy kapcsolják be a hangszórókat a géphez, állítsák vissza a telefonomat az alapbeállításhoz, magyarázzák el, hogy állítsam be a sütőn az időzítést. Tudnak kenyérsütővel kenyeret sütni, nem a kenyér, a működtetés miatt.
Persze sokat vívunk is emiatt, mert mindenük a számítógép, amit, ugye, muszáj korlátozni.
(A korlátokról majd később. Arra nem lesz elég egy VB meccs.)

Üdítő élmény számomra megtapasztalni, hogy a fiaim mennyire másképp látnak dolgokat, mint én. Máshogy is megfogalmazhatom: gyerekeim nem kisfiúk, nem is nagyfiúk, leginkább azt mondanám: kis pasik.

Nem hinném, hogy a férjemen kívül más hímnemű is olvassa ezt a blogot, ennek ellenére (vagy inkább: éppen ezért...) gyorsan leszögezem, itt most nem a férfinem szapulása következik, tiszteljük, szeretjük őket, de nem lehet nem észrevenni, hogy gondolkodásuk mennyire eltér a miénktől, és számomra rendkívül szórakoztató, ahogy ezek a gondolkodásbeli eltérések már kisgyermek (és főleg: kiskamasz) korban kiütköznek. Az alábbiakban próbálom összegyűjteni pár pontban, milyen konkrét jegyekre gondolok. Bár a másik oldalt, a lányos anya oldalát sajnos nincs lehetőségem testközelből megtapasztalni,  de meggyőződésem, hogy a nemi jegyek ott is kezdettől fogva megmutatkoznak, és mint szülő, ezt kötelesek vagyunk észrevenni, sőt, figyelembe is venni. Szívesen veszek bármilyen hozzászólást ezen szubjektív megfigyelésekhez, mind lányos, mind fiús, mind vegyes anyukáktól.

1. Érzelmek

Soha nem mondtam egyik fiamnak sem olyan sztereotípiákat, hogy sírni lányos dolog, vagy hogy "ezt neked ki kell bírnod, egy férfi nem viselkedik így" stb.  és nem akadályoztam meg őket abban, hogy érzelmeiknek hangot adjanak. Mégis azt kell látnom, hogy már most erősen próbálják leplezni, mit éreznek. Igaz, nehéz életkorba érkeztünk, látom, mennyire igyekeznek leválni rólunk és meghúzni a határokat, de egy éve / fél éve még meg lehetett puszilgatni őket, a kisebbik (11) az ölünkbe is ült, mára ez az érzelmek felesleges és dedós megnyilvánulásának számít a szemükben, és mint ilyen, messzire elkerülendő. Vérző testrészeken, esések és egyéb események után, szintén nem sírunk, a fájdalom is túl érzelmes dolog.

2. Öltözködés

Na igen, kényes ponthoz érkeztünk. Már egy ideje nem engedik, hogy a ruháikat előre kikészítsem, ami részben jó is, mert ez is az önállóság része, de az mégis furcsa, hogy a hétvégén a szekrénybe elpakolt tiszta zoknikból és egyéb alsóneműkből alig fogy egy hét alatt valami. Az öltözködésben egyfajta "nagyvonalú igénytelenség" kezdi felütni a fejét, amivel mintha azt mutatnák, hogy az életben ennél sokkal fontosabb dolgok is vannak. A tisztálkodás is csak egy hétköznapi, földhözragadt muszáj-cselekedet, ami kiszakítja őket a magasabbrendű tevékenységek szférájából. Megcsinálják, de csak anyu miatt. Nagyobbik fiam tavaly nyáron cserkésztáborba ment. Egyik meghatározó élménye az volt, hogy a 10 nap alatt csak kétszer fürdött, mert akkor mentek strandra.

3. Bütykölés / barkácsolás

Ez nagyon tetszik bennük. Bármiből tudnak játékot csinálni, mi több nem egyszerűen játékot: projektet. Amikor építkeztünk, ők is építettek az udvaron egy kis házat. Ha papír kerül a kezükbe, képesek ötven origami-békát meghajtogatni (ezen belül méretben az 5 centistől a harminc centisig), mert az kell a játékhoz. Készítettek már térbeli rajzot, írtak forgatókönyvet, képregényt - maguk ragasztott könyvbe -, rajzoltak ketten fal nagyságú posztert és sorolhatnám. Persze a romok eltakarítása  már túl aprólékos, méltatlan feladat, nincs relációban az alkotó munkával, amely során keletkezik.

Az alkotás a férfiak luxusa. A többi csak részletkérédés és csak a nők szemében fontos.

(Folyt. köv.)

Ha anya leszel, fel kell készülnöd a legváratlanabb helyzetekre, ami szinte lehetetlen, ezért csak készülj fel arra, hogy bőven lesz részed ilyen helyzetekben.

Hétvégén gyereknap volt, és ez minden gyerek életében különlegességnek számít.

Nálunk a gyereknap, mióta a fiúk "felelős kamasz" korba léptek, úgy zajlik, hogy megbeszéljük a fiúkkal, ez a nap az övék, azt csinálhatnak, amihez kedvük van. Persze vannak alapszabályok: a nap végét meg kell érni, és ha enni hívjuk őket, jönni kell, hogy az alap életfunkciók biztosítva legyenek. Az idén úgy alakult, hogy külföldön élő rokonaink erre a napra jelentkeztek be látogatóba hozzánk, de úgy gondoltuk, a két program megfér egymás mellett, mivel fiaink eléggé otthonülők, és ha választani lehet (már pedig most kivételesen lehetett) legszívesebben a számítógép előtt töltik kevéske szabadidejüket.

Délután háromkor aztán, miután az ebédvendégek is hazamentek, felvetettük a fiúknak, nincs-e kedvük kimozdulni a szobájukból és elmozdulni pl. egy mozi felé. Belementek. Én már előre kinéztem az ügyeletes gyerekfilmet (Nanny McPhee és a nagy bumm), de megint rá kellett jönnöm, mennyire félreismerem gyerekeim igényeit, és milyen sokára fogom fel, hogy már nem kis dedósok. Úgyhogy bekocsikáztunk a Westendbe és jegyet vettünk a Vasember 2-re.

A film tényleg rendkívül izgalmas, tele látványelemekkel, effektekkel (szerintem nem gyerekeknek való, de meg kellett állapítanom, hogy mi még viszonylag "öreg" gyerekekkel mentünk, voltak a nézőtéren 5 év forma fiúcskák is). A film közepén aztán, mikor az izgalom már tetőfokára hágott, Pisti, kisebbik fiam, kétrét görnyedve kiabálni kezdett, hogy fáj a feje és a hasa. Azonnal megfogtam a kezét és a kijárat felé vonszoltam. Mire kiértünk az előtérbe, már nem állt a lábán, ott helyben összecsuklott. Ezúton is köszönök minden segítséget, köszönöm a fiatalembernek, hogy mentőt hívott (nem jöttek ki) és köszönöm, hogy valaki hívta az ügyeletes orvost. (A pláza úgy látszik készült a gyereknapra, és volt ügyeletes orvosuk). Szerencsére semmi komoly baj nem volt, egyszerűen csak elájult az izgalomtól. Miközben én nem győztem hálákodni a segítségért a körülöttünk állóknak, illetve magamat próbáltam összeszedni, a gyerek már vissza is akart menni a vetítésre.

Azért hazafelé útba ejtettük a Heim Pál kórház ügyeletét, magunk megnyugtatása képpen. Ott ismét hihetetlen kalandban volt részünk, mert a gyerek annyira megmakacsolta magát a vizsgálatkor, hogy a vérnyomását sem lehetett megmérni, nem beszélve egy gyors vértvételről, amit mindenképpen el akartak végezni. Végül hárman fogtuk le a vérvételhez, amivel kizárható pl. a diabétesz és egy sor más betegség. Fiatal, szimpatikus kis orvos látott el bennünket, fél órás birkózás után a leletet izzadtan, csapzottan, véres ruhával gépelte.
Hazafelé jót nevettünk a lelet szövegén: "Élénk, tünetmentes. Jó fizikai erőnlét."

Tartozom egy vallomással. Rendfüggő vagyok.

Sokat foglalkoztam a témával és rájöttem, hogy a legtöbb, anyáknak szóló tanács ezzel kapcsolatban nekem nem válik be. Mert mit tanácsolnak a könyvek, folyóiratok, ha nem tudsz úrrá lenni a káoszon: nem baj, ne foglalkozz vele. Vagy: az együtt töltött időt ne a pakolással töltsd, hanem a családdal. Kedvencem: hagyd elől a porszívót, így ha jön valaki, azt hiheti, hogy éppen most készülsz takarítani, így a rendetlenség máris relativizálódik.

A rendhez való ragaszkodásom részben saját korábbi tapasztalataimra vezethető vissza, részben (hozzáértők szerint) szűz aszcendensemre, szerintem legnagyobb mértékben a termodinamika második fő tételének megcáfolása vezérel. Nem akarom ugyanis elfogadni, hogy a dolgok a rendezettségből a rendezetlenség felé haladjanak, szerintem pont fordítva kellene hogy történjen.

Nincs lehangolóbb dolog számomra, mint egy elhanyagolt otthon, de csak akkor, ha az az otthon az enyém (érdekes módon, másnál nem zavar). Ezért otthon töltött időm jelentős részét az alaprend visszaállítására fordítom, mely legtöbbször előszobában ledobott iskolatáskák, kulcscsomók, tornazsákok összeszedegetéséből áll, vagy, mostanában már leginkább ennek az összeszedésnek a menedzseléséből (értsd: munka kiadása, első figyelmeztetés, második figyelmeztetés, harmadik figyelmeztetés, majd fenyegetőzés, végül a megvalósulás ellenőrzése).

A legnagyobb baj persze nem a rendrakással van. Egy nagytakarítás ugyan nehéz fizikai munka, de egyszer bárki meg tudja csinálni, ha rászánja magát. A baj azzal van, hogy mint sok minden másra az életben, a rendre is ugyanaz vonatkozik: nehezebb megtartani, mint megszerezni. A rend folyamatos fenntartása nem rászánás kérdése, az már képesség. Több anyatárssal is beszélgettem már a témáról. Legutóbb egy két fiút felnevelt, tehát harcedzettnek mondható, már nagymamakorú ismerősöm mesélte, hogy egész életében, míg a fiúk otthon laktak, egy "hétköznapi rend" kialakítására és annak fenntartására törekedett. Én most pontosan ezt a korszakot élem. A "hétköznapi rend" (én alaprend-nek hívom) egyelőre úgy tűnik, csak nekem fontos, de bízom abban, hogy a verbális ráhatáson túl legnagyobb nevelő szerepe az (anyai ágú) szülői példának lesz.

Az alaprend persze minden családban mást jelent, itt legalább olyan amplitúdók vannak, mint a gyereknevelésben. Egyszer egy nagyon idős, kolozsvári nénitől hallottam, hogy nyolcvan éves koráig cserélgette az asztalon az asztalterítőt: mindig volt egy aktuális "dísz"-asztalterítője, azt evés előtt gyorsan lekapta, feldobott egy másikat, amin enni is lehetett, utána vissza a szépet. Ezt napjában háromszor-négyszer. Nyolcvan évesen aztán, amikor már majd' 15 éve egyedül lakott, egyszer megállt a keze a levegőben és megkérdezte magától, hogy ezt most miért is?
Sokmindent meg lehet kérdőjelezni, sokmindent lehet kritizálni, mindenkinek magának kell eljutni egy számára elfogadható alaprendhez. Ami engem illet: kell a terítő (de csak egy!)

Vannak dolgok, amire mi neveljük a gyerekeinket, és van, amire ők nevelnek minket.

Más szavakkal: sok dolgot próbálunk tudatosan irányítani a családunk életében (vagy azért, mert nálunk otthon ugyanúgy volt, vagy azért, mert nem volt úgy), de legjobb akaratunk ellenére is van, amikor csak sodródunk és feladjuk elveinket, mert a gyerekünk máshogy működik, mint ahogyan elterveztük.

Amióta csak családnak nevezhetem magunkat, ügyeltünk arra, hogy az étkezésekkor összejöjjünk. Reggel együtt reggelizünk, délben együtt ebédelünk, este együtt vacsorázunk. Mivel mindketten helyben dolgozunk (10 perc gyalog, ha nagyon éhes vagy, akár 7) ezt viszonylag könnyedén teljesíteni is tudjuk. Én ezt hétköznapi luxusnak nevezem, azért is, mert minden délben otthon főzött ételt szeretnék az asztalra tenni. Emlékszem, mikor ide költöztünk és a második fiammal voltam terhes, egyszer meglátogatott minket a védőnő. Hétköznap volt, éppen dél körül járt az idő, gőzölgő leves és második fogás az asztalon. A védőnő értetlenül állt a terített asztal felett: "Andrea, maga minden nap kétfélét főz?!" Inkább megvetés volt a hangjában, mint elismerés.

Ennyit arról, amit nagy erőfeszítésekkel, 13 éve kialakítottunk és fenntartunk. Most jön a képbe a gyerek. Eddig különösen nem volt gond, de amióta kamaszodnak, már semmi sem jó nekik. Bár éhesen esnek haza az iskolából ("Mi az ebéd?" - ez a mondat nyilván az Y kromoszómákkal öröklődik át) csak fanyalogva nyúlnak az ételhez.

A helyzetet nagyban bonyolítja, hogy férjem nem eszik húst, én pedig kb. egy éve próbálok candida diétát tartani, a könnyebb verziót.

Ezen adottságokra egyszerűen lehetetlen olyat kitalálni, amit mindenki ehet, és még élvezi is (Te ettél már szóját? még egy sikerrel büszkélkedhetünk: gyermekeink gondolkodás nélkül megeszik a szójafasírtot, kisgyerek koruk óta, van, hogy nem is tudják, mit ettek).

A dolognak ezen felül morális vetülete is van. A fiainkat úgy kb. 5-6 éves korukig lehetett éber álomban tartani, akkor viszont valamelyiküknek leesett, hogy "apa miért nem eszi meg a rántott csirkét?" Innentől fogva a helyes étkezésre való nevelésünk "ne válogass" vezényszavát egyszerűen elfelejthettük, mert "és apa miért válogathat?". Jogos.

Elég sok mindent kipróbáltam, hogy végre jóízűen egyenek, azt is, hogy akkor most nincs meleg kaja, hátha a pár napos "eszünk, amit találunk" elv majd kiéhezteti őket, és aztán úgy vetik rá magukat a zöldborsófőzelékre, mint valami kuriózumra, nem ez történt. Nyilván nem voltam elég kitartó. Lehetett volna hetekig, hónapokig fenntartani ezt az állapotot, de addigra a kezdetben eltökélt "étkezéskor legyen együtt a család" elv szokásunkká vált.

A legkézenfekvőbb módszert barátnőm javasolta. Azt mondta, mindig kérdezzem meg őket, mit akarnak enni. (Ugyan a módszer nem teljesen új, mert a férjemet kezdő asszony koromban mindig megkérdeztem, de amikor egy vegetáriánus erre azt válaszolja, hogy neki mindegy, akkor azzal én nem vagyok előbbre...)

Azóta így csinálom, de a módszeren finomítani kellett. Mert amit az egyik kér, az néha a másiknak nem ízlik. Úgyhogy az egyik nap az egyiket kérdezem, a másik nap a másikat kérdezem. A férjemet pedig inkább már nem  is kérdezem.

Azt mondják, ha az ember egyszer anya lesz, az is marad örökre. Én ezt úgy értelmezem, hogy az anyaság egy olyan munkahely , ahol mindig ugyanaz a főnököd, és sohasem mehetsz szabadságra.

A Közepesen aggódó szülők kategóriájába sorolnám magam, de nagyon kell dolgoznom rajta, hogy ez így legyen, és ne a Nagyon aggódó szülők közé tartozzak. Mégis, akárhányszor a fiúk elindulnak iskolába, vagy akárhányszor kicsit később jönnek, mint várható, átfutnak rajtam forgatókönyvek, és reggel nem tudom megállni, hogy ne mondjam nekik, vigyázzanak magukra az úton (100 lépésre lakunk az iskolától, tudom, mert lemértük.)

Persze, a gyermeki önveszélyességnek is vannak fokozatai, és az egy családon belüli gyerekek is teljesen mások tudnak lenni ebből a szempontból (is). Valahol azt olvastam, hogy a gyermekek apróbb balesetekre való hajlama a gyerek világba vetett bizalmától függ: ha a gyerekben nagy bizalom van a világ iránt, jobban ki van téve sérüléseknek. Én ezt cáfolnám. Két fiam (most 13 és 11 évesek) világba vetett bizalma gyökeresen különböző. A kisebbikben kicsi korától fogva, szinte semmilyen félelemérzet nem volt. Számtalanszor tűnt el mellőlünk  tömegrendezvényeken, a legzsúfoltabb plázában, vagy éppen (kb. másfél évesen) a Balaton parton. (Tanítsd meg a gyerekednek, mielőtt még beszélni tudna: ha valahol valahogyan elveszítitek egymást szem elől, ő mindig maradjon azon a helyen, ahol utoljára együtt voltatok, onnan el ne mozduljon, és Te meg fogod őt keresni!!!) Ellenben nagyobbik fiam még 10-11 évesen is folyton a kezemet fogta, ha ismeretlen helyen voltunk, el nem mozdult volna mellőlem, sokkal több félelemérzet van benne.

Mégis: érdekes módon, mindig vele történik valami. Az első érdekes esetet 7 hónaposan produkálta, mikor fejjel előredőlt (egy 15 cm. magas szivacsról) és a homlokán, szó szerint, mint a rajzfilmekben, szemünk láttára nőtt egy hatalmas púp. (A hideg kanál módszert nem javaslom, mi azzal szorítottuk le, mire behorpadt... Ma már természetesen nem látszik.) Olyan városban lakunk, ahol nincs gyermekorvosi ügyelet (!) így a felnőtt orvosi ügyeletre vittük be (jellemzően mindig hétvégén és/vagy este történik valami), ahol a doki szó szerint ezt mondta "nézzék kedves szülők, én nem látok ennek a gyereknek a fejébe, lehet, hogy hazaviszik és nem lesz semmi baja, de lehet, hogy 6 óra múlva meghal". Épeszű szülő ilyenkor kocsiba pattan és rohan a Heim Pálba.

Egyszer egy ismerősömmel utaztam vonattal Pestre. Megkérdezte, hova megyek. Mesélem neki, hogy nagyobbik fiam a siófoki kórházban agyrázkódás gyanúval fekszik (ez volt az első nyaralása, ahová szülő nélkül, barátokkal és a barátok szüleivel elengedtük. Szombat este értek oda, vasárnap délután csörgött a telefon, a barát apukája volt, és az a felvezetőmondat! Nem felejtem el: "szia Andi, ne ijedj meg, Szabi a siófoki kórházban van, agyrázkódás gyanújával...") Másnap hajnalban vonatra ültem, hogy Siófokra menjek (éppen nem volt kocsink, mivel egy kereszteződésben egy teherautó belémrohant, de mielőtt még az alma és a fája valakinek eszébe jutna: nem én voltam a hibás.)

Szóval: említett ismerősöm kérdezi, gyakran csinál-e nagyfiam ilyesmit. Csak pár, érdekesebb és viccesebb kimenetelű történetet meséltem el neki, mégis, mikor a vonatról Budapesten leszálltunk, elképedve kérdezte, hogy "te még mindig ugyanarról a fiadról beszélsz?!" (Ha Siófokig jön velem, sem érek végére az eseteknek.)

Azért kisebb korukban sokkal aggódósabb voltam. Például rendszeresen előfordult, hogy én ájultam el, mikor valamelyik gyerekemtől vért vettek, vagy orvos vizsgálta. Mikor egyik ilyen alkalommal (szintén ügyelet, hétvége, este, Heim Pál...) egy kórterem gyermekágyában magamhoz tértem, viccesen meg is jegyezte a (persze, nagyobbik fiamat) vizsgáló orvos:

"A gyereknek kutya baja, hazamehet. Anyukát megfigyelésre benntartjuk."