Vannak dolgok, amire mi neveljük a gyerekeinket, és van, amire ők nevelnek minket.

Más szavakkal: sok dolgot próbálunk tudatosan irányítani a családunk életében (vagy azért, mert nálunk otthon ugyanúgy volt, vagy azért, mert nem volt úgy), de legjobb akaratunk ellenére is van, amikor csak sodródunk és feladjuk elveinket, mert a gyerekünk máshogy működik, mint ahogyan elterveztük.

Amióta csak családnak nevezhetem magunkat, ügyeltünk arra, hogy az étkezésekkor összejöjjünk. Reggel együtt reggelizünk, délben együtt ebédelünk, este együtt vacsorázunk. Mivel mindketten helyben dolgozunk (10 perc gyalog, ha nagyon éhes vagy, akár 7) ezt viszonylag könnyedén teljesíteni is tudjuk. Én ezt hétköznapi luxusnak nevezem, azért is, mert minden délben otthon főzött ételt szeretnék az asztalra tenni. Emlékszem, mikor ide költöztünk és a második fiammal voltam terhes, egyszer meglátogatott minket a védőnő. Hétköznap volt, éppen dél körül járt az idő, gőzölgő leves és második fogás az asztalon. A védőnő értetlenül állt a terített asztal felett: "Andrea, maga minden nap kétfélét főz?!" Inkább megvetés volt a hangjában, mint elismerés.

Ennyit arról, amit nagy erőfeszítésekkel, 13 éve kialakítottunk és fenntartunk. Most jön a képbe a gyerek. Eddig különösen nem volt gond, de amióta kamaszodnak, már semmi sem jó nekik. Bár éhesen esnek haza az iskolából ("Mi az ebéd?" - ez a mondat nyilván az Y kromoszómákkal öröklődik át) csak fanyalogva nyúlnak az ételhez.

A helyzetet nagyban bonyolítja, hogy férjem nem eszik húst, én pedig kb. egy éve próbálok candida diétát tartani, a könnyebb verziót.

Ezen adottságokra egyszerűen lehetetlen olyat kitalálni, amit mindenki ehet, és még élvezi is (Te ettél már szóját? még egy sikerrel büszkélkedhetünk: gyermekeink gondolkodás nélkül megeszik a szójafasírtot, kisgyerek koruk óta, van, hogy nem is tudják, mit ettek).

A dolognak ezen felül morális vetülete is van. A fiainkat úgy kb. 5-6 éves korukig lehetett éber álomban tartani, akkor viszont valamelyiküknek leesett, hogy "apa miért nem eszi meg a rántott csirkét?" Innentől fogva a helyes étkezésre való nevelésünk "ne válogass" vezényszavát egyszerűen elfelejthettük, mert "és apa miért válogathat?". Jogos.

Elég sok mindent kipróbáltam, hogy végre jóízűen egyenek, azt is, hogy akkor most nincs meleg kaja, hátha a pár napos "eszünk, amit találunk" elv majd kiéhezteti őket, és aztán úgy vetik rá magukat a zöldborsófőzelékre, mint valami kuriózumra, nem ez történt. Nyilván nem voltam elég kitartó. Lehetett volna hetekig, hónapokig fenntartani ezt az állapotot, de addigra a kezdetben eltökélt "étkezéskor legyen együtt a család" elv szokásunkká vált.

A legkézenfekvőbb módszert barátnőm javasolta. Azt mondta, mindig kérdezzem meg őket, mit akarnak enni. (Ugyan a módszer nem teljesen új, mert a férjemet kezdő asszony koromban mindig megkérdeztem, de amikor egy vegetáriánus erre azt válaszolja, hogy neki mindegy, akkor azzal én nem vagyok előbbre...)

Azóta így csinálom, de a módszeren finomítani kellett. Mert amit az egyik kér, az néha a másiknak nem ízlik. Úgyhogy az egyik nap az egyiket kérdezem, a másik nap a másikat kérdezem. A férjemet pedig inkább már nem  is kérdezem.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.