Azon szülők körébe tartozom, akik azt vallják, a gyerekeknek szülőre van szüksége és nem egy 20 (30, 40...) évvel idősebb haverra. Ez alatt azt értem, hogy lehetünk akármilyen jó kapcsolatban a gyerekeinkkel, nem a társai vagyunk, hanem elsősorban az anyja / apja, a "nevelői" (tudom, nem túl jó szó, nem találtam jobbat.)

Ebből egy csomó minden adódik, de legfőképpen az, hogy a gyerekednek korlátokat kell állítanod, ha akarod, ha nem (ha akarja, ha nem). Ez néha rendkívül nagy ellenállásba ütközik (a gyerek részéről persze), de sok szülőt is ismerek, akik nem mernek ellentmondani csemetéjüknek, mert: vagy attól félnek, hogy akkor kevésbé fogja szeretni őket, vagy egyszerűen nem merik felvállalni a nyílt konfrontációt.

A bejegyzés címét egyébként nem én találtam ki, egy gyermekpszichológus által írt könyv címe, melyet anyósom (!) vett magának, hogy választ kapjon azokra a marcangoló kérdésekre, melyek rendszeresen letámadják szegényt, ha a fiúk náluk nyaralnak. A dologban az is érdekes, hogy saját gyermekei neveléséhez soha nem volt szüksége könyvre, mindent ösztönösen (jól) csinált, de a fiúk által teremtett helyzetek megoldásához már úgy érezte, külső segítséget is be kell vonnia.

Az eset pedig, ami őt e könyv megvételére sarkallta, a következő volt.
Egyik nyáron a fiúk egy hétig a nagymamáéknál nyaraltak. Valamin nagyon összekülönböztek, emiatt aztán a mamáékkal is sikerült csúnyán összeveszniük, mire nagyobbik fiam, aki akkor 10-11 éves lehetett, bejelentette, hogy akkor ő most világgá megy. (Hidd el: amilyen szabályszerűen jön ki a foguk 3-4 hónapos koruktól, fordulnak meg hat hónaposan, ülnek fel 9 hónaposan, kezdenek el járni 1 évesen stb. ugyanúgy ez is be fog következni valamikor, mintha minden gyerekbe előre be lenne programozva egy mátrix az archetípus tulajdonságaival.) Szóval kis-nagy fiam elindult annak rendje s módja szerint a kerti kiskapu felé, bizonytalan eltökéltséggel. Elhatározása nyomban sziklaszilárddá vált, amint a nagymama (anyósom) megpróbálta őt szép szavakkal visszatartani. Sógornőm, aki éppen tanúja volt az eseményeknek, anyósomat próbálta visszatartani, elmagyarázván, mi ilyenkor a teendő, mígnem elhangzott anyósom részéről a kulcsmondat: "Rendben, menjél, de egy szendvicset hadd csomagoljak, ki tudja, hol ér majd az éjszaka!" (Nem szó szerint így, de a lényeg ez volt.) A gyerek csak a kiskapuig jutott. Ott álldogált egy darabig, majd visszament a házba és úgy tett, mintha mi sem történt volna.

Szóval a korlátok:
Spock doktor egyértelműen leszögezi, hogy csak akkor szólj rá a gyerekedre, ha közvetlen életveszélynek van kitéve. Akkor viszont magyarázat nélkül és ellentmondást nem tűrő hangon. A japán társadalomban is az a szokás, hogy a gyereknek 6 éves koráig szinte semmit nem tiltanak: a gyereknek mindent szabad. Saját magam is tanúja voltam, amint egy 4-5 éves forma fiúcska tette tönkre majdnem egy művész előadását, és senki nem szólt rá. Hát, nem tudom... A történethez az is hozzátartozik, hogy Japánban a legmagasabb a gyermekek és fiatalkorúak körében elkövetett öngyilkosságok aránya (legalábbis pár éve még az volt), mert a gyerekek ezek után nem tudják elviselni azt a nyomást, ami az iskolában rájuk nehezedik. A nagy szabadság után a nagy satu.

A pszichológia a helyes nevelői attitűd meghatározásához hideg-meleg, engedékeny-korlátozó párosításokat állított fel és egyértelműen a meleg-korlátozó párosítást tartja célravezetőnek.

Nálunk most a legnagyobb harc a számítógépezés körüli korlátozás kapcsán folyik: nap mint nap újult erővel csapnak fel az indulatok. Kisebbik fiam egyszer annyira begurult, amiért nem hagytuk korlátlanul gépezni, hogy kis post-it lapocskákra feliratokat készített, melyeket szépen kitűzdelt szobájának ajtajára. Már nem emlékszem mindegyiknek a szövegére (időközben lekerültek), de az egyiken ez állt :"A küszöböt nem lépheted át. Ha átléped: itt nem érvényesek anya és apa törvényei!" Hát így. (Mi most azt mondjuk, hogy egyszerre fél óránál többet nem játszhatnak, és a gépezés befejezése után nem telepedhetnek le rögtön a tévé elé, hanem valami más, képernyőhöz nem köthető elfoglaltságot kell találniuk, de ha vége lesz a Hallmark-on "A férjem védelmében" című sorozatnak, lehet hogy örökre száműzöm a tévét az életünkből.)

Másrészről azt is tudom, néha nem az számít, amit megteszel, hanem az, amit nem teszel meg. Van egy barátnőm, aki jóval kevesebb korlát mellett nevelte (nem mellékesen) leány gyermekeit. Múltkoriban ő mesélte, hogy kisebbik nagylánya könyörgött nekik: tiltsák meg neki a számítógépezést, vagy legalább korlátozzák!
Valamit nem jól csinálunk???

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.