Legbiztosabb jele annak, hogy gyermekeid kezdenek felnőni, saját útjaikat járják és nem kíváncsiak rád, a nyári szünidő gyerekek nélkül töltött hosszú heteinek "szülői magánya".

Bár bevallom, jól esik néha egy kis csend és nyugalom, elég szomorú dolog fel s alá járkálni, a nagy üres házban, rossz, hogy nem kell széthagyott holmikat szedegetnem a földről és minden lépésnél a lábam elé nézni, hogy éles lego kockák ne okozzanak 8 napon túl gyógyuló sérüléseket a lábamon.

De talán ilyen össze-vissza, mint most, ezen a héten, még nem dobott minket egymástól a Nagy Szervező: nagyobbik fiam barátjával a Balaton-parton nyaral, azaz nem tudom mit csinál (talán jobb is...), kisebbik fiam Győrben boldogítja húgomat és annak családját, férjem otthon gondtalan agglegény-napokat él (én így képzelem), miközben én a német-francia határhoz közel a Gasthof - Hotel Hirsch egy kis patakra néző szobájában a laptop előtt ülök és skype-on próbálok kapcsolatba lépni a családommal. (A kis patak egészen pontosan nem a hotel előtt, hanem alatta folyik, de ez nem változtat azon a tényen, hogy rajtam kívül órák óta senki nem érhető el a skype-on.)

Muszáj megemlítenem, hogy én ilyenkor sem tudok kibújni az anya-bőrből. Miközben ma nagy sétát tettem a városkában és egy csomó szép dolgot láttam, folyton arra gondoltam, hogy tetszene ez vagy az a fiúknak is, ha itt lehetnének. Biztosan élveznék a látnivalókat és a sétát, de persze tudom, hogy általában nálunk a séta szokott a legnagyobb ellenállásba ütközni, ha közös programról van szó, és ha egészen őszinte akarok lenni magamhoz: egyáltalán nem biztos, hogy jobban élveznék a közös ittlétet, mint azt, ahol most (nélkülünk) vannak. El kellene már tudnunk fogadni a tényt, hogy gyermekeink szégyentelenül jól tudják érezni magukat  szülők nélkül, miközben meg sem érinti őket annak szele, hogy ők meg mennyire tudnak hiányozni nekünk. Nekem furcsa ez a gondtalan felületesség, ami gyerekeimet ezen a téren jellemzi (miközben alapvetően nagyon örülök, hogy nem az én rágódó természetemet örökölték.) Mit értek "gondtalan felületesség" alatt: jó példa  erre kisebbik fiam reakciója, amikor most megtudta, hogy én nem is otthon vagyok, ahol elváltunk egymástól, hanem egy teljesen más országban, holott szó nem volt ilyesmiről, mikor elment (már nem volt otthon, mikor hirtelen jött egy munka és kiutaztam). Az egészben az volt az érdekes, hogy semmilyen reakciója nem volt. A párbeszédünk tegnap (via skype) kb. a következőként zajlott: -Szia szívem, hogy vagy? -Jól, csak nem vettünk jégkását, pedig Bettike (húgom) megígérte. És te? - Képzeld én most Németországban vagyok! - Aha, anya, mondd meg a Bettikének, hogy holnap vegyen nekem jégkását....
Ennyi. Azt, hiszem, nekem ennyi idősen legalábbis kicsit furcsa lett volna egy ilyen helyzet, lehet, hogy nem a jégkásán járt volna továbbra is az eszem, hanem azon, mit is keres az én anyukám egyedül egy tök idegen helyen, de újra és újra rá kell döbbennem, mennyire más problémák foglalkoztatják a mi gyerekeinket, mint minket anno.

Időközben sikerült kapcsolatba lépnem Pisti fiammal és a húgommal. Ketten összesen 7 dl. jégkása elfogyasztását merték, egymástól függetlenül bevallani (értsd: 7dl/Pisti).

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.