Azt mondják, ha az ember egyszer anya lesz, az is marad örökre. Én ezt úgy értelmezem, hogy az anyaság egy olyan munkahely , ahol mindig ugyanaz a főnököd, és sohasem mehetsz szabadságra.

A Közepesen aggódó szülők kategóriájába sorolnám magam, de nagyon kell dolgoznom rajta, hogy ez így legyen, és ne a Nagyon aggódó szülők közé tartozzak. Mégis, akárhányszor a fiúk elindulnak iskolába, vagy akárhányszor kicsit később jönnek, mint várható, átfutnak rajtam forgatókönyvek, és reggel nem tudom megállni, hogy ne mondjam nekik, vigyázzanak magukra az úton (100 lépésre lakunk az iskolától, tudom, mert lemértük.)

Persze, a gyermeki önveszélyességnek is vannak fokozatai, és az egy családon belüli gyerekek is teljesen mások tudnak lenni ebből a szempontból (is). Valahol azt olvastam, hogy a gyermekek apróbb balesetekre való hajlama a gyerek világba vetett bizalmától függ: ha a gyerekben nagy bizalom van a világ iránt, jobban ki van téve sérüléseknek. Én ezt cáfolnám. Két fiam (most 13 és 11 évesek) világba vetett bizalma gyökeresen különböző. A kisebbikben kicsi korától fogva, szinte semmilyen félelemérzet nem volt. Számtalanszor tűnt el mellőlünk  tömegrendezvényeken, a legzsúfoltabb plázában, vagy éppen (kb. másfél évesen) a Balaton parton. (Tanítsd meg a gyerekednek, mielőtt még beszélni tudna: ha valahol valahogyan elveszítitek egymást szem elől, ő mindig maradjon azon a helyen, ahol utoljára együtt voltatok, onnan el ne mozduljon, és Te meg fogod őt keresni!!!) Ellenben nagyobbik fiam még 10-11 évesen is folyton a kezemet fogta, ha ismeretlen helyen voltunk, el nem mozdult volna mellőlem, sokkal több félelemérzet van benne.

Mégis: érdekes módon, mindig vele történik valami. Az első érdekes esetet 7 hónaposan produkálta, mikor fejjel előredőlt (egy 15 cm. magas szivacsról) és a homlokán, szó szerint, mint a rajzfilmekben, szemünk láttára nőtt egy hatalmas púp. (A hideg kanál módszert nem javaslom, mi azzal szorítottuk le, mire behorpadt... Ma már természetesen nem látszik.) Olyan városban lakunk, ahol nincs gyermekorvosi ügyelet (!) így a felnőtt orvosi ügyeletre vittük be (jellemzően mindig hétvégén és/vagy este történik valami), ahol a doki szó szerint ezt mondta "nézzék kedves szülők, én nem látok ennek a gyereknek a fejébe, lehet, hogy hazaviszik és nem lesz semmi baja, de lehet, hogy 6 óra múlva meghal". Épeszű szülő ilyenkor kocsiba pattan és rohan a Heim Pálba.

Egyszer egy ismerősömmel utaztam vonattal Pestre. Megkérdezte, hova megyek. Mesélem neki, hogy nagyobbik fiam a siófoki kórházban agyrázkódás gyanúval fekszik (ez volt az első nyaralása, ahová szülő nélkül, barátokkal és a barátok szüleivel elengedtük. Szombat este értek oda, vasárnap délután csörgött a telefon, a barát apukája volt, és az a felvezetőmondat! Nem felejtem el: "szia Andi, ne ijedj meg, Szabi a siófoki kórházban van, agyrázkódás gyanújával...") Másnap hajnalban vonatra ültem, hogy Siófokra menjek (éppen nem volt kocsink, mivel egy kereszteződésben egy teherautó belémrohant, de mielőtt még az alma és a fája valakinek eszébe jutna: nem én voltam a hibás.)

Szóval: említett ismerősöm kérdezi, gyakran csinál-e nagyfiam ilyesmit. Csak pár, érdekesebb és viccesebb kimenetelű történetet meséltem el neki, mégis, mikor a vonatról Budapesten leszálltunk, elképedve kérdezte, hogy "te még mindig ugyanarról a fiadról beszélsz?!" (Ha Siófokig jön velem, sem érek végére az eseteknek.)

Azért kisebb korukban sokkal aggódósabb voltam. Például rendszeresen előfordult, hogy én ájultam el, mikor valamelyik gyerekemtől vért vettek, vagy orvos vizsgálta. Mikor egyik ilyen alkalommal (szintén ügyelet, hétvége, este, Heim Pál...) egy kórterem gyermekágyában magamhoz tértem, viccesen meg is jegyezte a (persze, nagyobbik fiamat) vizsgáló orvos:

"A gyereknek kutya baja, hazamehet. Anyukát megfigyelésre benntartjuk."

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.