Igaz a mondás, miszerint az idő, ha a gyerek iskolába megy, rohamosan felgyorsul: téli szünetek, tavaszi szünetek, nyári szünetek, évnyitók és évzárók határolják körül maradék kis magánéletünket, és míg az óvodai évek alatt azon görcsöltem, nehogy megint elfelejtsem a gyümölcsnapot, most azon aggódom, bejut-e a gyerek a kiszemelt középiskolába.

Iszonyú gyorsan eltelt felhőtlennek éppen nem mondható 8 évünk az általános iskolában. Lehet, hogy igazat kell adnom a mondásnak, miszerint kőműves háza, fodrász haja, pedagógus gyereke...

Tény, hogy volt olyan időszak, mikor konkrétan bujkáltam nagyfiam tanítónénije elől, ami azért volt rendkívül nehéz, mert a szomszédunk. De egy idő után már annyira rossz volt hallgatni, hogy a gyerekem: már megint nem figyel órán, beszélget, járkál (!), a ceruzáját eszi, az ebédjét a menzán viszont nem eszi és hogy a tananyagból semmit nem jegyzett meg, csak a legkisebb betűkkel szedett részt, amit senki el sem olvasott... Mindezek ellenére az alsós tanítónénink valami oknál fogva hitt bennünk (mármint a gyerekben) és ki tudta hozni belőle a legjobbat! A felső meg eltelt valahogy... (Erről is kellene írnom egyszer, az iskolai tapasztalatainkról. De ha nekikezdek, annak vége sem lesz.)

Sokan szidják a német rendszert vagy megütköznek rajta, szerintem viszont sok szempontból sokkal jobb. Ott ugyanis az általános iskola csak 4 évig tart, a négy év elteltével már dönteni kell, milyen irányba menjen a gyerek. Ellenzői szerint ez azért nem jó, mert mit lehet még tudni egy 10 évesnél, hogy mit akar az élettől? És egy 14 évesnél??? Komolyan mondom, ebben az életkorban ennek megtárgyalására a legalkalmatlanabbak!!! Semmi nem érdekli őket, legfőképpen nem a tanulás! Többet mondok: hatodiktól felfelé aki tanul, az a többiek szemében egyenesen nem normális. Negyedikben még volt egy okos, értelmes gyerekünk, akivel lehetett beszélni, most, 14 évesen már annyira nagyfiú(nak érzi magát), hogy szinte lehetetlen hatni rá.

Ismered a mondást, miszerint az ember 2 évig próbálja rávenni a gyerekét arra hogy szólaljon már meg és induljon el végre, majd 20 évig könyörög neki, hogy üljön már le és fogja be a száját...

Be kell vallanom, hogy az iskolákat tekintve van bennem némi előítélet. (Férjem szerint nevezhetjük sznobizmusnak, ami azért túlzás, mert ez egyáltalán nem jellemző rám: más téren.) Arról van szó, hogy szeretném, ha gyerekeim gimnáziumba és onnan felsőoktatásba mennének, de be kell látnom, rengeteg más út van, ami nem ilyen sétamenet. De én csak a saját példámból tudok kiindulni és saját tapasztalataimból és azt gondolom, nagyon sokat kaptam attól, hogy ELTÉ-s voltam, meghatározta a további életemet, jó értelemben persze és hát nyilván a gyerekeimnél is ezt szeretném.

Azt is tudom, hogy jó társaságba kerülve jó dolgok jönnek ki az emberből, de ez fordítva is igaz. Nekem nagy dolog volt annak idején, hogy bekerültem a helyi gimnáziumba. Nagyon sok jó hatás ért, remek osztályfőnököm volt, szívesen gondolok vissza azokra az évekre (még akkor is, ha most ugyanaz az iskola néhány rosszindulatú ember áskálódása miatt az ellenségének tekint).

Egyszóval: mi legyen a gyerekből? Ki döntse el? Ismerjük annyira a gyerekünket, hogy dönthessünk helyette? Dönthetünk helyette?

Szerintem igen. Kell valamiféle instancia, ha benne nincs, hát bennünk, szülőkben, ami löki valami jó felé a gyereket. Aztán csak bíznunk kell, hogy majd az idő igazol minket.

A bejegyzés trackback címe:

Trackbackek, pingbackek:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.