Tartozom egy vallomással. Rendfüggő vagyok.

Sokat foglalkoztam a témával és rájöttem, hogy a legtöbb, anyáknak szóló tanács ezzel kapcsolatban nekem nem válik be. Mert mit tanácsolnak a könyvek, folyóiratok, ha nem tudsz úrrá lenni a káoszon: nem baj, ne foglalkozz vele. Vagy: az együtt töltött időt ne a pakolással töltsd, hanem a családdal. Kedvencem: hagyd elől a porszívót, így ha jön valaki, azt hiheti, hogy éppen most készülsz takarítani, így a rendetlenség máris relativizálódik.

A rendhez való ragaszkodásom részben saját korábbi tapasztalataimra vezethető vissza, részben (hozzáértők szerint) szűz aszcendensemre, szerintem legnagyobb mértékben a termodinamika második fő tételének megcáfolása vezérel. Nem akarom ugyanis elfogadni, hogy a dolgok a rendezettségből a rendezetlenség felé haladjanak, szerintem pont fordítva kellene hogy történjen.

Nincs lehangolóbb dolog számomra, mint egy elhanyagolt otthon, de csak akkor, ha az az otthon az enyém (érdekes módon, másnál nem zavar). Ezért otthon töltött időm jelentős részét az alaprend visszaállítására fordítom, mely legtöbbször előszobában ledobott iskolatáskák, kulcscsomók, tornazsákok összeszedegetéséből áll, vagy, mostanában már leginkább ennek az összeszedésnek a menedzseléséből (értsd: munka kiadása, első figyelmeztetés, második figyelmeztetés, harmadik figyelmeztetés, majd fenyegetőzés, végül a megvalósulás ellenőrzése).

A legnagyobb baj persze nem a rendrakással van. Egy nagytakarítás ugyan nehéz fizikai munka, de egyszer bárki meg tudja csinálni, ha rászánja magát. A baj azzal van, hogy mint sok minden másra az életben, a rendre is ugyanaz vonatkozik: nehezebb megtartani, mint megszerezni. A rend folyamatos fenntartása nem rászánás kérdése, az már képesség. Több anyatárssal is beszélgettem már a témáról. Legutóbb egy két fiút felnevelt, tehát harcedzettnek mondható, már nagymamakorú ismerősöm mesélte, hogy egész életében, míg a fiúk otthon laktak, egy "hétköznapi rend" kialakítására és annak fenntartására törekedett. Én most pontosan ezt a korszakot élem. A "hétköznapi rend" (én alaprend-nek hívom) egyelőre úgy tűnik, csak nekem fontos, de bízom abban, hogy a verbális ráhatáson túl legnagyobb nevelő szerepe az (anyai ágú) szülői példának lesz.

Az alaprend persze minden családban mást jelent, itt legalább olyan amplitúdók vannak, mint a gyereknevelésben. Egyszer egy nagyon idős, kolozsvári nénitől hallottam, hogy nyolcvan éves koráig cserélgette az asztalon az asztalterítőt: mindig volt egy aktuális "dísz"-asztalterítője, azt evés előtt gyorsan lekapta, feldobott egy másikat, amin enni is lehetett, utána vissza a szépet. Ezt napjában háromszor-négyszer. Nyolcvan évesen aztán, amikor már majd' 15 éve egyedül lakott, egyszer megállt a keze a levegőben és megkérdezte magától, hogy ezt most miért is?
Sokmindent meg lehet kérdőjelezni, sokmindent lehet kritizálni, mindenkinek magának kell eljutni egy számára elfogadható alaprendhez. Ami engem illet: kell a terítő (de csak egy!)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.